GENERAL PRESS KIADÓ
Szerintem mindenki
találkozott már a könyveikkel, csak talán így egyben lesz meglepő, hogy ezek mind a General
Press Kiadó gondozásában jelentek meg.
Weblapjukat nézegetve látni fogják, hogy jól megválasztott témák szerint,
sorozatokba szerkesztve adják ki könyveiket, hasonló külsővel, egymáshoz
valóban illő tartalommal.
Mi elsősorban a Különleges könyvek sorozatukból ajánlunk
köteteket, amelyek nem csak közel állnak az utazást kedvelők érdeklődési
köréhez, de jelentősen bővíthetik ismereteinket, tájékozottságunkat
is.
Kicsit túllépve az utazás bűvkörén, ha átnézik a többi sorozatban
megjelent köteteket is, bőven fognak találni olyan értékes, szép könyveket,
amelyekben örömüket lelhetik. Jó példa erre az általunk is bemutatott, igen tartalmas mű, A világ hét csodája.
Ne sajnálják rá az időt, nézzék át weblapjukat!
Könyveik keményborítóval, képekkel illusztrálva, - és elérhető áron
jelennek meg.
CELIA LEE - JOHN LEE:
A CHURCHILL-DINASZTIA
Nem könnyű könyvet írni egy olyan emberről, akiről a világon mindenkiben él egy öreg, szivarozó, bottal járó férfi képe, aki fotóin, a
ma is divatos módon, két úját V alakban tartva hirdeti a győztes háború végét.
Nehéz elhinni, de ő sem így született. Winston Churchill is volt gyerek, voltak szülei, nagyszülei, és már egészen fiatalon is
sikeresen politizált. Ezt a kevésbé ismert embert mutatja be a könyv, a szűkebb családi szálakkal, a nagyszülőktől egészen a
dadusig.
1874-ben született, apai nagyapja Marlborough hercege volt, ami indulásnak elég jól hangzik. Apja, Lord Randolph Churchill rövid életében
igen sikeres politikus volt, miniszteri posztokat töltött be, nem mellékesen övé volt a kor talán legszebb felesége, a mindenki által
csodált Jennie, hívatalosan Lady Randolph Churchill.
A könyv végigkíséri Winston éveit a magán iskolákban, ahol nehezen kezelhető, csetlő-botló eredményeivel szüleinek nem sok örömöt szerző
gyerek volt. Ám, mint oly sokaknál az életben, nála is eljött az ifjúkori fordulat, amikor megcsillant a katonai pálya lehetősége, és
hirtelen minden megváltozott, tanulni kezdett.
Katonaként gyorsan megnyilt előtte a világ, előbb Indiában, majd Szudánban szolgált, de a léha katonaéletet egyszerűen unalmasnak találta,
és amellett, hogy az írás már fiatalon élete részévé vált, apja példáját követve egyre inkább a politika kezdte érdekelni.
Nagyon fiatalon bekerült a parlamentbe, tehetsége, szónoki adottsága mellett valószínüleg jól csengő neve is sokat számított a kezdeti
években.
Amikor Anglia Dél-Afrikában a búrokkal háborúba keveredett, azonnal, mint haditudósító, a helyszínre utazott, és a harctéri katonaélet
kockázatos izgalma teljesen magával ragadta. Nem sokkal később már az I. világháború évei következtek, amelynek során egyre komolyabb
kormányfeladatokat kapott, és - bár akkor még senki sem sejtette - olyan hasznos hadi tapasztalatokat szerzett, ami a következő
háborúban számára a siker zálogát jelentette.
A szerzők a ma is élő leszármazottaktól sosem publikált leveleket, fényképeket kaptak, és ezeket felhasználva az egész család
egymáshoz fűződő kapcsolatáról dokumentáltan hű képet festenek. Időnként meglepő módon, a legapróbb részletekbe is beavatják az olvasót,
akár Winston szépséges anyjának három házasságára, szeretőire, írói, sőt karitatív múltjára gondolunk, vagy például öccsének civil
és katonai életére, apja politikai szerepére, de említhetnénk az angol legfelsőbb körök képviselőit, beleértve Erzsébet hercegnőt,
a későbbi II. Erzsébetet is.
A könyv alig ejt szót a II. világháború éveiről, hiszen azt már oly sokan - maga Churchill is - megírták, csak úgy, mint a későbbi évek
történetét, egészen 1965-ig, amikor Winston Churchill 91 éves korában elhunyt.
Érdekes könyv, egy híres, nehezen kezelhető, csökönyös emberről, aki a történelem egyik legsikeresebb államférfia lett, és akit
Angliában a legnagyobb tisztelet övez. Érdemei, erényei közül talán a legmarkánsabb a sokat emlegetett, győzelembe vetett hite.
A háború kezdeti éveiben, a legnagyobb reménytelenség idejében, amikor Angliában mindenki megrémült a német támadások túlerejétől,
a néphez olyan bátorító, kitartásra buzdító szónoklatokkal fordult, ami újra és újra erőt adott az elkeseredett lakosságnak,
és ami nélkül sosem lett volna meg a végső győzelem.
A szerzők nem törnek pálcát, és nem is magasztalnak senkit a szereplők közül, helyette számtalan levélidézettel formálják meg a jellemeket,
a ma is élő leszármazottak aktív segítségével.
A kötet mellékletében remek korabeli fényképeket láthatunk, a család minden tagjáról.
276 oldal + 16 oldal fekete-fehér melléklet, 3800 Ft., 160x240 mm, keményfedelű, védőborítóval
STUART PIGGOTT:
A DRUIDÁK
Olvashatunk bármennyit, mégis gyakran látunk olyan könyveket, amelyek azonnal felkeltik érdeklődésünket. Ilyen a druidákról szóló kötet is,
amelyet régész szerzője a nagyközönségnek szánt, ám az ismeretterjesztő szándék mellett, nem az írói kényszer, hanem elsősorban az
"öntsünk tiszta vizet a pohárba" szándék vezérelt.
Az időszámításunk előtti évszázadokban a kelták uralták fél Európát, akiket a civilizált görögök, majd a rómaiak is csak barbárként
emlegettek. Életterük a Római Birodalom térnyerésével egyre zsugorodott, végül a mai Írország területére korlátozódott, így érthető,
hogy néhány ókori szerző mellett elsősorban az ír legendákban találkozunk titokzatos képviselőikkel is, a druidákkal.
Napjainkban fehérköpenyes, csuklyás papoknak képzeljük őket, akik olyan szent helyeken végezték papi rituáléikat, mutatták be
áldozataikat, mint a jól ismert Stonehenge. Az évezredek során sok mende-monda formálódott életvitelükről, tevékenységükről,
amelyeket a szerző a régészet szemszögéből kiindulva vizsgál, lehántva a fantáziadús írók képzeletében született valótlanságokat,
és elénk tárva azokat a tárgyi leleteket, amelyek csupán arra valók, hogy belássuk, még mindig milyen titokzatos az ősi kelták élete.
Amint az a kötet képes mellékletében is jól látható, a régészet különleges érdeklődéssel keresi a kelta tárgyi emlékeket. Ezekkel az a
legnagyobb gond, hogy a kelták nem ismerték, nem használták az írást, ennél fogva többségében olyan leleteknek vagyunk a birtokában, amelyeknek gyakran csak
találgatni lehet a funkcióját, a korabeli használókról pedig végképp semmit nem árulnak el.
Ma is ott tartunk, hogy hitelt érdemlően Július Caesar, Sztrabon, vagy Plínius leírását kénytelen tanulmányozni az érdeklődő, ám az ókori
szerzők a saját, kétezer évvel ezelőtti szemléletüket, elvárásaikat írták meg, így feljegyzéseiket, a megfogalmazásukban használt
szavakat, jelzőket csak némi fenntartással érdemes fogadni.
A könyvet olvasva, a sok kétség mellett, mégis kibontakozik az ősi kelták világa, a társadalmi rétegződés is, amelyben igen fontos szerep
jutott annak az "értelmiségi" rétegnek, akiket az utókor a pogány kelták papjaiként, mint druidákat emleget. Feltehetően emberáldozatokat
is bemutattak, de az, hogy voltak-e templomaik, vagy csupán a természetben, valahol az erdők mélyén rejtőztek szent helyeik, még nem
tudjuk, mint ahogy az is csak feltevés, hogy volt-e bármiféle kapcsolatuk az ősi kőkörös építményekhez, köztük Stonehengehez.
Titkuk azért ilyen rejtélyes, mert a kereszténység a Római Birodalom terjeszkedésével a keltákat az ír szigetre szorította vissza, ahol
majd csak ötszáz év múlva kezdték írásba foglalni a régi, szájról-szájra terjedő, ezáltal folyton változó mondákat.
Európa szép lassan elfelejtkezett róluk, és a druidák csak a XVI. században kerültek ismét az érdeklődés középpontjába. Ekkor már egy új
szemlélettel, új képzelettel álmodták meg a druidák valaha volt életét, és ez így is folytatódott napjainkig. Minden kor színezte,
formálta, saját kedvére alakította a sosem ismert történetet.
A szerző nagyon sok érdekes dolgot megemlít könyvében, a régészet szemszögéből gyakran olyanokat is, amelyekre majd érdemes lesz
visszagondolni más könyvek olvasása közben is.
Igényes, figyelmet igénylő olvasmány, egy olyan letűnt kor különös alakjairól, akikről gyakran hallunk, de mégis nagyon keveset tudunk.
Jelentősen gyarapítja ismereteinket.
200 oldal + 24 oldal fekete-fehér + 8 oldal színes melléklet, 3500 Ft., 130x210 mm, keményfedelű
KAREN ESSEX:
ATHÉNÉ ELRABLÁSA
Amikor a világ nagy múzeumaiban az ókori görög művészek legszebb alkotásaiban gyönyörködünk, többnyire nem is gondolunk arra, hogy vajon
hogyan kerülhettek oda, egyáltalán az őket megillető helyen vannak-e a remekművek? Ám akik eljutnak az Akropoliszra, azokban óhatatlanul
ott motoszkál a gondolat, hogy igaza lehet a görög államnak, amikor visszaköveteli, és sajátjának érzi az elhurcolt, pótolhatatlan
kincseket.
Karen Essex történelmi hűséggel megírt könyve az 1800-as évek kezdetén játszódik, amikor a napóleoni Franciaország és Anglia szinte
versenyt fut a világ legszebb műkincseinek megszerzéséért. Egy fiatal angol diplomata, Lord Elgin életét követve magunk is tanúi lehetünk
annak a telhetetlen, mohó vágynak, aminek eredményeként az akkor már sérült Parthenon legszebb kőfaragványait, domborműveit, szobrait,
sokszor brutális módszerekkel kivágták helyükről, hogy bármi áron Londonba szállíthassák, úgymond "megmentve" a civilizált utókor
számára.
Akkoriban Görögország török megszállás alatt ált. A törökök egészen más vallási és kulturális értékekben hittek, az európaiak által csodált
görög művészet számukra semmit nem jelentett, értéktelen köveknek vélték. Ennek ellenére Lord Elginnek - és vonzóan szép
feleségének - hosszú évekbe telt, amíg a szükséges engedélyeket megszerezte, hogy azután kedvére válogatva, Görögországból bármit
elvihessen.
Hogy ez végül, ha nehézségek árán is, de sikerült, az elsősorban a regény egyik főszereplőjének, Lady Elginnek az érdeme, akit a török
uralkodói körökben rajongva tiszteltek, és egyszerűen nem tudtak kéréseinek nemet mondani.
Házassága első éveit, férje szolgálati helyén, Konstantinápolyban töltötte, ahonnan Athénon, Párizson, Londonon át hazájáig, Skóciáig
követjük fordulatokban gazdag életét, Szépsége, gazdagsága minden ajtót megnyitott előtte, de amint valótlanságokkal kezdték vádolni,
védtelenné, megbélyegzett, boldogtalan emberré vált.
A szerző, hogy könyve ne csak érdekes, de tartalmában igen értékes is legyen, egy másik szálon az ókori Athénba, Periklész korszakába
vezeti el olvasóit. Ezt a közel kétezer ötszáz évvel ezelőtti időszakot az ókori Görögország legsikeresebb időszakának tartják, amikor
nem csak a demokrácia virágzott, de Periklész utasítására az Akropolisz hegyén megszülettek azok a görög dicsőségét hirdető épületek is,
amelyek, jó kétezer év múlva, a nagy műkincsvadász, Lord Elgin érdeklődését is felkeltették.
A regényben elénk tárul az Akropolisz építését vezető, zseniális görög szobrász, Pheidiász, a kőfaragóként dolgozó későbbi híres filozófus,
Szókratész, és természetesen a nagy hadvezér, Periklész életútja is, akinek szerelme, egyben szellemi társa egy bölcs, filozófus alkatú,
remekül érvelő hölgy, Aszpaszia volt.
Lady Elgin és Aszpaszia élete párhuzamosan követhető, jól láthatjuk, hogy mi (sem) változott jó kétezer év alatt a nők megítélésében,
kibontakozásuk korlátozásában.
Talán még ennél is különösebb látni az ókori demokrácia buktatóit, amikor korunkhoz hasonlóan bárkit,
bármivel megvádolhattak, és gyakran csak a szerencsén múlt, hogy tisztázni tudta-e magát, vagy a száműzetés évei vártak rá.
Fénykorában még a nagy tiszteletben álló Pheidiászt is úgy besározták, mondván, hogy rosszul gazdálkodott a rábízott arannyal, pénzzel,
a város vagyonával, hogy a vádak elől Athénból Olümpiába kellett költöznie.
Az Elgin márványok sorsát követve a régmúlt és a kétszáz évvel ezelőtti világ ezernyi érdekes momentumát ismerhetjük meg a könyv
segítségével.
A történelem kedvelőinek, de a Görögországba utazóknak is komoly háttérismeretet nyújt a szerző, végig olvasmányos, szórakoztató stílusban.
544 oldal, 3500 Ft., 140x200 mm, keményfedelű
ANNE B. RAGDE:
PIHENNI ZÖLDELLŐ MEZŐKÖN
A regény trilógia befejező kötetében (
Az első két kötet a Berlini nyárfák és a Remeterákok ismertetője itt olvasható ) tovább
peregnek az események a Trondheim közeli farmon.
Torunn, aki munkába temetkezve tölti napjait, és az állatok gondozása mellett igyekszik apja és nagyapja életét is könnyebbé tenni, még maga
sem tudja, maradjon-e végleg a farmon, vagy inkább visszatérjen a megszokott, kényelmes városi életformához, amikor váratlanul az apja is
meghal.
Eddig sem volt könnyű az élete, de most, hogy rászakadt a bírtok minden gondja baja, testileg-lelkileg meggyötörve, egyre nehezebben viseli
a szürke hétköznapokat. A józanész azt sugallja, hogy nem érdemes folytatni az anyagilag bukásra ítélt gazdaság fenntartását, de lelke
mélyén képtelen arra gondolni, hogy magára hagyja a lélekben megtört, önmagát eltartani képtelen nagyapját. A filléres napi gondok
mellett a tehetetlenség is nyomja a vállát, de legjobban az igazi szeretet hiánya teszi napról - napra egyre nehezebbé a kilátástalan,
reggeltől estig tartó robotolást.
Apja testvérei, saját világukat élve, csak elvétve gondolnak a farmra, olyankor is elsősorban, mint jövőbeni mesés nyaralóhelyükre, vagy
az érdekeiket szolgáló raktárbázisra, és nem is sejtik, hogy mi jár unokahúguk fejében. A maguk módján - ritka látogatásaik
során - igyekeznek kedvében járni, de ezek a hangulatjavító ajándékok csak azt mutatják, hogy fogalmuk sincs arról, hogy miről is szól
a magányos tanyasi élet.
A történet akkor vesz igazi fordulatot, amikor egy alkalommal újra összejön a család, és a csodálatos tájban gyönyörködve, remek hangulatban
piknikezve, a nagybácsik a tanya átépítését tervezgetik, közben láthatóan mit sem törődnek az igazi, megoldatlan gondokkal, halmozódó
lelki problémákkal.
Nincs boldog vég, sem tragikus befejezés. A szerző olyan kiutat választ, amelyik a leghihetőbb, korunkban a legvalószínűbb. Érzékelteti,
hogy a mai emberekből hiányzik a földhözragadtság, a családi fészekhez ragaszkodás korábban mindent felülmúló ereje. Nem élnek együtt
a generációk, nem gondoskodnak az öregekről, nem segítik egymást a bajban, mindenki csak a maga boldogulását egyengeti. Pedig - ahogy
a regényben is látjuk - vannak dolgok, amiket nem lehet egy postai csekkel elintézni...
A könyv, és a belőle készült televíziós film Norvégiában nagy sikert aratott. Úgy érzem talán nem is maga a történet, sokkal inkább a ki
nem mondott, de az olvasókat mégis megérintő üzenetének köszönhetően.
A magyar olvasóknak duplán érdekes a regény, hiszen egy távoli ország hétköznapjaiba, tőlünk idegen kultúrájába láthatunk bele, ugyanakkor,
a könyvet letéve, bennünk is hasonló, elgondolkoztató kérdések merülnek fel, mint a norvég emberekben.
A könyv 2007-ben jelent meg Norvégiában, érezhetően napjaink hű tükre.
312 oldal, 2900 Ft., 140x200 mm, keményfedelű
ANNE B. RAGDE:
BERLINI NYÁRFÁK
A hazájában óriási sikert aratott regénytrilógia első kötetében Norvégiába, egy Trondheim közeli farmra repíti olvasóit az írónő.
Amolyan tanyavilág ez, ám a ritkán lakott, hatalmas Norvégiában más léptékű az élet, mint amihez mi errefelé szoktunk. Óriási távolságok
vannak, ráadásul a zord éghajlat könyörtelenül megnehezíti az ősi földbe, a családi hagyományokba tíz körömmel kapaszkodó parasztemberek
életét.
A valaha jobb napokat látott, tekintélyes méretű kúria mára teljesen lepusztult. Tor, a disznótartással foglalkozó gazda már csak idős
szüleivel él a házban, az élet szépségét szinte csak az anyakocák fülének vakargatása jelenti számára. Rátelepedett a magány, nem tartja
a kapcsolatot senkivel, még a legénykori kalandjából született, Oslóban élő lányát sem látta soha életében.
Két öccse, akik nagyon régen elszakadtak a szülői háztól, más-más okból, de soha nem látogatják a szülői házat. Szétesett a család,
lélekben elhidegültek, nincs aki érzelmi szálakkal összekötné a testvéreket. Az egyik fiú temetkezési vállalkozó, a másik Koppenhágában
kirakatrendező, évek óta nem beszéltek, alig tudnak valamit egymásról. Mind a hárman egészen más világban élnek.
Pár nappal karácsony előtt kórházba kerül a mama. Ez a sosem várt, rossz hír fellobbantja bennük a szeretet mélyen pislákoló lángját,
és elmennek a kórházba. Tor lányát is megérinti az utolsó lehetőség gondolata, úgy dönt - 37 évesen - hogy meglátogatja a kórházban lévő
nagymamáját, remélve, hogy - ennek apropóján - egyúttal megismerheti apját és nagyapját.
Nem könnyű egy ilyen találkozás, nem is ugranak egymás nyakába, mégis, amikor meghal a nagymama, nincs szíve apját és nagyapját magára
hagyni. Az egyébként távolságtartó nagybácsikat is arra ösztönzi, hogy tegyék félre régi sérelmeiket, és a gyász és karácsony apropóján
jöjjenek össze a farmon.
A siralmas látvány felébreszti lelkiismeretüket, a lány hatására elkezdenek rendet csinálni, kicsit emberibbé, élhetőbbé tenni a teljesen
lepusztult, elkoszosodott, szegénységet sugárzó házat.
A férfiak hideg lelkét, zárkózott egyéniségét hamar feloldja az "új rokon", az unokahúg jelenléte, megnyílnak egymás előtt, felfedik benső
titkaikat, belátják, hogy bármilyenek is, el kell fogadniuk egymást. Nem változnak meg néhány nap alatt, de a kötet végére láthatóan
formálódik közöttük egy új, korábban sosem volt családi közösség.
Érzelmekre ható, emberi történet.
304 oldal, 2500 Ft., 140x200 mm, keményfedelű
ANNE B. RAGDE:
REMETERÁKOK
A trilógia második kötetében az ünnepek után szétszéledt családtagok hétköznapjaival ismerkedünk. Elénk tárul lelkiviláguk, a környezetük,
és magunk is átérezzük, hogy például milyen szigorú erkölcsi elvárások vannak a vidéki Norvégiában egy vallásos életet élő temetkezési
vállalkozóval szemben. Magánéleti vágyait, ha vannak is, ügyfelei, kollégái előtt egyszerűen nem meri felvállalni.
Tor lánya, Torunn, aki Oslóban egy állatklinikán dolgozik, balszerencsés kapcsolatainak köszönhetően egyre inkább a megtalált rokoni
szálakba kapaszkodik, és amikor apját baleset éri a farmon, gondolkodás nélkül a segítségére siet. Ismerős a terep, de nem is sejti,
hogy milyen testi-lelki megpróbáltatás lesz az állatokkal és a két idős férfival bánni.
A Koppenhágában élő, fiatalabb nagybácsi élete sem egy szokványos történet.
Férfi létére egy másik férfival él együtt, ami Dániában nem olyan ritka dolog, de a vidéki norvég emberek, még a családtagok is, az
ilyesmit csak igen nehezen értik meg. Rajta keresztül nem csak a dán főváros élete, de a felhőtlen jómód is elénk tárul, óriási
kontrasztot mutatva az elszegényedő norvég tanyasi világgal.
A farmon, annak ellenére, hogy kisegítőt kapnak, ahogy telnek-múlnak a napok, Torunn és az apja is érzi, hogy a csőd felé sodródnak,
fordulóponthoz érkezett az életük. Talán, ha a lány, aki az egyedüli örökös, otthagyná Oslót, és kézbe venné a birtokot, fiatalos
szemléletével, látásmódjával megmenthetné a családot az anyagi összeomlástól. Torunn láthatóan ingadozik a megszokott városi élet
és a puritán falusi lét között. Imádja az állatokat, ösztönösen ragaszkodik barátságtalanul zárkózott apjához, ráadásul egyre jobb
társra talál a farmon kisegítő fiatalemberben is. Ugyanakkor fél a kockázattól.
Mind e közben Dániában már körvonalazódik a megoldás, miszerint a tehetős nagybácsi és komoly vagyoni háttérrel rendelkező élettársa
felújítaná, modernizálná az ósdi birtokot.
A távoli észak, a regény szereplőinek alkata egészen más, mint a mi világunk. A hétköznapi gondok, az emberi érzelmek azonban hasonlóak,
így a könyv üzenete nekünk is szól. Ne hagyjuk veszni a rokoni szálakat, még akkor sem, ha egyébként nézeteink, életkörülményeink el is
távolítanának egymástól, mert amikor hirtelen minden összeomlik körülöttünk, csak a család, a testvérek összefogása lehet a megnyugtató
támasz.
Az írónő mind a két kötetben olyan hozzáértéssel, pontos megfigyeléssel mutatja be a disznók tartásától, a temetkezési vállalkozó napi
tennivalóján át a természet, vagy éppen a kórház leírását, mintha maga is átélt volna már hasonló helyzeteket.
A cselekmény és a könyv irodalmi értéke igazán tartalmas élménnyel ajándékozza meg olvasóit.
A befejező, harmadik kötet áprilisban jelenik meg.
320 oldal, 2600 Ft., 140x200 mm, keményfedelű
LAURENCE BERGREEN:
MARCO POLO
Mindenki látta a Marco Polo filmet, így akaratlanul is él bennünk egy felületes kép magáról az utazóról, és a látottakról is.
A most megjelent könyv olvasása előtt gyorsan felejtsünk el minden forgatókönyvírói, rendezői fordulatot, hessegessük el a Marco Polo
utazásait időnként megkérdőjelező hírlapi kacsákat, és kövessük Laurence Bergreent, aki megpróbálja bemutatni az igazi Marcot,
legalábbis amennyire az Utazások című könyve, és a mára már könyvtárnyi, személyével kapcsolatos írás alapján ez lehetséges.
Kereskedő család gyermekeként született 1254-ben, és szülővárosában, Velencében halt meg 1324-ben, hetvenévesen. Időskoráról, lányairól,
temetéséről írásos dokumentumok számolnak be, amelyek közül talán a legérdekesebb a végrendelete, és az utódaira hagyott vagyontárgyak
listázása. Ez utóbbi olyan tárgyakat említ, mint a tekintélyes méretű aranylap, amit Kubiláj kan adományozott neki, egyfajta diplomáciai
útlevél, menlevélként, vagy a díszes mongol sisak, ami feltehetően azé a Kokacsin hercegnőé lehetett, aki Marcoék kalauzolásával jutott
el a mongol kán udvarából a perzsa Argon városába.
A felsorolt tárgyak már önmagukban is igazolnák az utazás valódiságát, nem is beszélve arról, hogy élményeit egy korabeli regényíró,
bizonyos Rustichello, akivel együtt voltak Genovában bebörtönözve, le is jegyezte, amit azóta már számtalan kutató elemzett, magyarázott,
ellenőrzött. Könyvünk szerzője is átnézte az idevonatkozó irodalmat, és sokakkal egyetemben állítja, hogy ilyen páratlanul pontos
megfigyeléseket csak egy helyszínen járt, kiváló memóriával megáldott ember mesélhetett el.
Más kérdés, hogy abban az időben Európában mit sem tudtak Kínáról, az ottani ipar termékeiről, a selyemről, a puskaporról, a papírpénzről,
a nyomtatásról, vagy akár a szénnel való fűtésről. Az adózási rendről, vagy a köztisztviselői vizsgáról már ne is beszéljünk. A környező
országokról, Jáváról, Indiáról, Afganisztánról, vagy az afrikai Zanzibárról is olyan keveset hallottak, ha egyáltalán, hogy Marco minden
szava mesének tűnhetett az akkori Itáliában.
Az Utazásoknak lejegyzése idején még kézzel másolták a könyveket, ami azzal járt, hogy kimaradtak, elvesztek részletek, fejezetek, így Marco
Polo élményeinek hiába létezik napjainkban is 119 korabeli másolata, alig akad közöttük egyforma. Mind hiányosnak látszik, ráadásul az
eredeti példányt igen gyér franciatudással írta a szerző, aminek a későbbi fordításai tovább szaporították az érthetetlen, követhetetlen
részeket. Így aztán rengeteg kérdés várt feleletre, magyarázatra, és tulajdonképpen erről szól Laurence Bergreen igen érdekes könyve.
Végigkísérjük Marco apjának és nagybátyjának első, véletleneknek köszönhetően igen kalandosra sikerült ázsiai útját, majd hazatérésük után az
új vállalkozásukat, ahová már az akkor 17 éves Marco is velük tart. Évekig tartó utazás után érkeznek meg a Kínát uraló mongol birodalom
fővárosába, ahol bár ezernyi élmény vár rájuk, egy idő múlva rádöbbennek, hogy talán soha többé nem mehetnek haza.
Huszonnégy év után, mégis szerencséjük lesz, és egy újabb hatalmas utazás végén viszontláthatják Velencét, ahol már szinte senki sem emlékszik
rájuk.
Utazását részletesen ismerteti a kötet, lépésről lépésre, városról városra követjük Marco életét, megismerve emberi gyengéit, értékeit, látjuk
a nők, vagy például a vallások iránti fokozott érdeklődését. Nagyszerű mesélő, sajnos könyvében, mint ahogy azt tőle tudjuk, élményeinek felét
sem diktálta le, ráadásul az is hiányosan maradt az utókorra.
Ennek tudatában is nagy kaland az élete, érdemes vele tartani.
Nagyon jól felépített, érdekes könyv, sok újdonsággal szolgál.
520 + 24 oldal színes képmelléklet, 3900 Ft. mérete: 130x210 mm, keményfedelű
JOHN MAN:
A KÍNAI NAGY FAL
Jól ismerjük a szerzőt, hiszen az utóbbi években magyarul is megjelentek a Dzsingisz kánról, Attiláról, és a Terrakotta hadseregről
írott könyvei. Az a típus, aki átböngészve a kiválasztott téma irodalmát, időt, fáradságot, pénzt nem sajnálva, nekivág az ismeretlennek,
és mint valami oknyomozó riporter, elénk tárja a ma tudható, látható valóságot. Mint a címekből is látszik, kedvenc "vadászterülete"
Kína és Mongólia, és bár új könyvében egy látszólag világszerte jól ismert látványosság múltját és jelenét próbálja bemutatni,
látni fogjuk, ma sem gyerekjáték a Nagy Falat végigjárni.
Anyaggyűjtő utazása során aludt konyhakövön és a Góbi-sivatagban a szabad ég alatt, látott gyönyörű, végtelenbe nyúló tájakat, látványos
hegyeket, hallgatta a falusi emberek meseszerű történeteit, és saját bőrén érezte, milyen a vidéki Kína, ahol még ma is megcsodálják az
autót, ahol a szerényebb szállodákban még nem a csapból jön a melegvíz, hanem termoszban hozzák.
Egy sok ezer kilométer hosszú, legalább kétezer éves falat keresett a végletek birodalmában, ahol a fenti említett viszonyok ellenére,
sokan már repülővel közlekednek, és ahol 2400 km-es autósztráda szeli át az országot.
Szemünk előtt a kép, amint turisták ezrei tolonganak a Nagy Falon, és nem is gondoljuk, hogy ez a látvány még csak harminc éves. 1978-ban,
Nixon amerikai elnök látogatása indította el a lavinát, és azóta nő a Kínába látogató, a Nagy Falat felkereső turisták száma. Évente már
négy millióan csodálják meg Peking közelében a leglátványosabb szakaszt, és többnyire nem is gondolják, hogy ez a fantasztikus építmény
nem egy varázsütésre, nem az Első Császár uralkodásának rövid időszakában készült, azt meg pláne nem, hogy az eredeti funkciója nem a
máig hangoztatott, barbárok elleni védekezés volt.
Miközben Kína keleti csücskétől végig járjuk az arrafelé még döngölt földből épült fal megmaradt szakaszait, a napi kalandok, élmények
mellett egyre jobban elmélyedünk Kína történelmében is. Világosan látszik, hogy ha pontosan nem is határozható meg a fal építésének
kezdete, valamikor az Első Császár uralkodásának idején, i.e. 214 körül kezdhettek hozzá. Ekkor alakult ki a központosított hatalom,
születtek olyan törvények, szabályok, amelyek lehetővé tették, hogy az uralkodó szabadon, kénye-kedve szerint dolgoztassa alattvalóit.
Hogy pontosan miért kezdték a falat építeni, ma már nehéz lenne megmondani, de feltehetően mindig is a hatalom erejét, a birodalom határait
szimbolizálhatta.
A Nagy Fal sok részletben, mindenfelé leágazásokkal, és kezdetleges módon, eleinte csak földből, majd palából, téglából, végül kőből épült,
hosszú-hosszú évszázadokon, sokszor abbahagyva, csaknem kétezer éven át.
A falhoz kapcsolódó történelmi események akkor bolydultak meg, amikor Kína szomszédságában, Dzsingisz kán vezetése alatt megerősödtek a
mongolok. A földfalak semmit sem értek, a mongolok betódultak, mindent elfoglaltak, majd 150 évig uralkodtak Pekingben. Ősi ellenséggé
váltak, mai napig a mongol barbárt jelent egy kínai számára. Így azután, amikor 1368-ban végre megszűnik a mongol elnyomás, lázasan újra
elkezdik a falat építeni. Később a megerősödött mongolok visszajöttek, még a császárt is elfogták, bizonyítva, hogy a falak semmit sem
érnek, ennek ellenére szerepe erősödött, egyre inkább a két nép közötti határt jelentette.
A XVI. században egy Csi-Csi-huang nevű zseniális elmére bízták a védelmi rendszer megerősítését. Pekingtől a tengerig az ő tervei alapján
épült meg a máig látható, ámulatba ejtő Hosszú városnak is nevezett Nagy Fal. Kőből épült a 200 méterenként tornyokkal ékesített, rengeteg
katonát, felszerelést, gabonát magába foglalni képes, mini erődökkel teletűzdelt hatalmas fal. Követi a hegyek völgyek vonulatát, mindig
a legmagasabb pontokat érintve, kizárva, hogy bárhonnan rá lehessen látni.
Ahogy az lenni szokott, még ez a fantasztikus erődrendszer is kevés volt, 1635-ben északról a mandzsuk elfoglalták Kínát, és majdnem háromszáz
évig uralkodtak az országban.
Ennél sokkal színesebb az elmúlt kétezer év kínai történelme, jönnek - mennek a dinasztiák, jól látszik, hogy mennyire uralkodó függő dolog
volt, hogy épült, vagy csak pusztult a Nagy Fal.
A múlt ködbe vész, maradnak bennünk kérdések, ami nem is csoda, hiszen a kínai írásos emlékek nem szólnak az építkezés menetéről, az emberi
áldozatokról, a költségekről, az anyagok szállításáról, vagy a munka tempójáról.
John Man nagyon színesen írja le a mai tapasztalatokat, az utazás élményeit, és érthetően foglalja össze, emeli ki a lényegét a fallal
kapcsolatba hozható, számunkra sokszor meseszerűen hangzó, a kínaiak számára mégis szent történelmi eseményeknek.
A szerző színes fotói és a kötetben látható térképek sokat segítenek elképzelni azt a mesés látványt, amiről a sokat látott, Kínát jól
ismerő szerző is csak a legnagyobb ámulattal tudott szólni.
384 oldal + 32 oldal színes kép, 3800 Ft., 130x210 mm, keményfedelű
RITA A. SCOTTI:
A SZENT PÉTER - SZÉKESEGYHÁZ
1506 tavaszán, 500 évvel ezelőtt tették le Rómában az új székesegyház alapkövét.
Építésének hosszúra nyúlt történetét foglalja össze a szerző olvasmányosan megírt ismeretterjesztő könyvében, nem mellékesen bemutatva
a reneszánsz évszázadát, a kor legnagyobb művészeit, egészen Bernini, a XVII. század kimagasló barokk művészének méltatásáig.
Ha arra gondolunk, hogy az építkezés másfél évszázada alatt keletkezett tervek, dokumentumok, levelezések, számlák, és egyéb
iratok - a Vatikánban - egy 700 méter hosszú szekrénysort töltenek meg, akkor földi halandóként is érzékelhetjük, hogy mai szemmel nézve
is, építészetileg és anyagilag is rendkívüli vállalkozás volt a székesegyház tervezése, építése.
A kötet végén található - igen hasznos - függelékből megtudjuk, hogy az első gondolatok megszületésétől a teljes befejezésig harminc pápa
uralkodott a Vatikánban, akik egyrészt emberileg is más-más alkatok voltak, érdeklődési körük, ízlésük is eltért egymástól, másrészt,
mint az anyagi források előteremtői, nagymértékben segítették, illetve hátráltatták a folyton változó elképzelések megvalósulását.
II. Gyula pápa egy igen határozott, nagy álmokat kergető, igazi művészbarát egyházfő volt, aki kifinomult ízlésével, jó érzékkel
tudott a tehetséges művészek között válogatni.
Ő volt az, aki vette a bátorságot, és az 1200 évvel korábban épült régi székesegyházat elkezdte bontatni, és akinek volt bátorsága, hogy
a jelentkezők közül azt a Bramantét válassza ki tervezőnek, főépítésznek, aki bizony még semmi említésre méltó dolgot nem épített
életében.
Ám látva a terveket és a hatalmas építkezést, hamar bebizonyosodott, hogy a pápa milyen kiváló érzékkel ismerte fel Bramante rendkívüli
tehetségét, megbízhatóságát.
II. Gyula ekkor már jól ismerte a fiatal Michelangelót is, tisztában volt páratlan szobrászi adottságaival, és meg is bízta leendő,
grandiózus síremlékének elkészítésével, majd váratlanul, mindenki meglepetésére, felkérte a Sixtusi kápolna mennyezet freskójának
megalkotására.
Hogy a pápa milyen magabiztos ítélőképességgel rendelkezett azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy ugyanabban az időben az
épület pápai lakosztályának termeiben egy másik fiatal géniusz, egy bizonyos Raffaelló alkotott máig csodált fali képeket. Hogy ez
milyen súllyal esett latba, nem tudjuk, de tény, hogy 1513-ban, X. Leo pápa, Raffaellót nevezte ki a székesegyház főépítészének,
aki azonban nagyon korán, 1520-ban, 37 évesen meghalt.
Ezek után majdnem harminc év telt el, pápaváltásokkal, pénzhiánnyal, korrupcióval tarkítva, miközben alig haladt az építkezés. Végül III.
Pál pápa, az akkor már 70 éves, rengeteget zsörtölődő nagy művészt, Michelangelót választotta főépítésznek, és a siker érdekében mindenben
teljhatalmat adott neki.
Tizenhét éven át vezette nagy szigorral a munkálatokat, módosította a terveket, amihez később négy pápa is szigorúan ragaszkodott, így ez az
időszak hatalmas lendületet adott az építkezésnek.
Mégis, csak halála után évtizedekkel, 1612-ben ünnepelték a székesegyház elkészültét, a felszentelésre pedig még később, 1626-ban került sor.
Ez a dátum persze még mindig nem a végkifejletet jelentette, hiszen csak ekkor lépett színre (1623) VIII. Orbán pápa megbízottjaként a fiatal
Bernini, aki még 51 évig folytatta a székesegyház belső díszítését, valamint a Szent Péter tér híres oszlopsorainak megépítését. A tér
kialakítása, a Szent Péter sírja fölé emelt baldachin, az épületet kívülről díszítő szobrok sokasága, a Róma szerte látható pompás
szökőkutak mind azt igazolják, hogy nem véletlenül hívják Berninit nagy illuzionista művésznek, a barokk Michelangelójának, hiszen
láthatóan ő töltötte meg élettel a székesegyház hatalmas épületét.
A könyv egykori írások részleteit, korabeli véleményeket felhasználva mutatja be a reneszánsz nagyszerű évszázadát, a páratlanul tehetséges
nagy művészeket, azokat, akik neve ma is fogalom, de olyanokat is, akiket ma már nem is emlegetünk.
Hogyan épült meg az épület hatalmas kupolája, milyenek a székesegyház méretei, milyen kérdéseken vitatkoztak a legtöbbet, hogyan került a
hatalmas egyiptomi obeliszk a mai helyére, hogyan alakult ki a ma látható Szent Péter tér, és még ezernyi izgalmas kérdés, amire a kötetet
olvasva választ kap az olvasó.
Milyenek voltak a kor pápái, melyikük volt erkölcsileg alkalmatlan, kinek voltak gyerekei, ki tömte pénzzel a rokonokat, és melyik volt
disznópásztor gyerekkorában?
És a művészek? Hogyan viszonyultak egymáshoz, elismerték-e a másik munkáját, tudták-e magukról, hogy halhatatlanok, hogyan éltek, ki volt
bohém, és ki magányos alkat?
Akit izgatnak a fenti kérdések, az nagyra értékeli majd ezt a könyvet, aminek segítségével egy közös élettérben láthatjuk az egyébként
külön-külön csodált nagy egyházi és művész egyéniségeket.
Ne menjen Rómába, aki nem olvasta ezt a könyvet!
336 oldal+16 oldal ff. képmelléklet, Ára: 3500 Ft., Mérete: 127x204 mm, keményfedelű
VLADIMIR FÉDOROVSKI:
SZENTPÉTERVÁR REGÉNYE
Követve a régi hagyományokat, könyvünk orosz szerzője is Franciaországban ragadt, és bár francia nyelven ír, könyvének minden sora
bizonyítja, milyen remekül ismeri egykori városát. A puszta tények ismertetése helyett, tartalmas utazásra invitálja olvasóit az
irodalom, a történelem, és az orosz lélek hatalmas birodalmába.
1672-ben született a tíz évesen orosz cárrá kikiáltott I. Péter, aki már fiatalemberként nagyra törő, birodalomépítő álmokat dédelgetett,
hatalmas flottára vágyott, amihez szükség volt egy tekintélyes, Európa felé tekintő kikötővárosra, aminek a helyét évek múlva személyesen
választotta ki a zordon, mocsaras Balti-tenger partján.
1703-ban - hatalmas áldozatok árán - megkezdődött a nagy építkezés, amely a Néva torkolatában, a védelmet jelentő Péter-Pál erőddel szemben,
szigorúan megkomponált elképzelések szerint hozta létre a Szent Péterről elnevezett várost, Szentpétervárt.
A mocsár lecsapolása, az anyagok helyszínre szállítása kényszermunkások tízezreit igényelte, és bizony az első háromszázötven nemesi
családot is hatalmi szóval telepítették Oroszország leendő új fővárosba.
1712-ben hivatalosan is ideköltözött a cári udvar, és attól kezdve a közhivatalok, minisztériumok, a teljes birodalmi igazgatás a városba
került, velük érkezett a vezető értelmiség, a nemesség, a katonatisztek, és persze a karrieristák és a szerencselovagok tömege is.
A fiatal cár, érdeklődő alkatából adódóan többször is járt külföldön, és párizsi tartózkodása idején alapozta meg a ma már évszázadok óta
töretlen francia-orosz kapcsolatokat. Az oroszok gyakran jártak Franciaországba, de a gazdag cári udvar, a különleges szépségéről egyre
híresebb Szentpétervár is igen vonzó lett a francia értelmiség, írók, művészek körében.
A város elit rétege hamarosan franciául beszélt és az európai divat szerint élt, mintha nem is a végtelenül szegény és elmaradott Oroszország
fővárosa lett volna.
A városalapító I. Péter, az utókor szemében Nagy Péter lett, ám a történészek szerint az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a mesés
Szentpétervár felépítése közel hárommillió ártatlan ember életébe került.
Könyvünk időrendben haladva mutatja be az egymást követő cárokat, külön kiemelve, hosszan ecsetelve a sikeres nagy egyéniségek életútját,
nagyravágyó törekvéseiket, mesés palotáikat, művészetpártolásukat, irodalmi érdeklődésüket, vagy éppen kegyetlenül szigorú, embertelen
parancsuralmi rendszerüket.
Nagy Katalin gazdag szerelmi élete éppúgy terítékre kerül, mint páratlanul sikeres, a keménykezűségtől sem visszariadó uralkodói erényei,
vagy a nevéhez fűződő Ermitázs Múzeum létrehozása.
A cárnő nyári palotája közelében, Carszkoje Szeló iskolájában tanult a fiatal Puskin, akiről a könyv szerzője igen színes stílusban meséli el,
hogyan is születtek, ki és mi motiválta, ihlette a nagy költő verseit, műveit. Szerelmei, életvitelének eseményei igazán árnyalt képet
festenek az emberről, és az 1820-as évek orosz arisztokráciájáról, és nem utolsó sorban az akkorra már mesésen kiépült város ma is látható
hídjairól, templomairól, palotáiról.
Később, már I. Miklós évei alatt, a XIX. század közepén élt Szentpéterváron Dosztojevszkij, az orosz irodalom nagy lélekbúvára. A ma már
hozzáférhető levéltári anyagok sok mindent elárulnak a nyomorúságos körülmények között felnőtt író szenvedéseiről, csak úgy, mint a későbbi
évek nagy irodalmi alakjainak, Majakovszkijnak, vagy éppen Gorkijnak végtelen szegényes, megalázó életéről.
A könyv lapjain peregnek az események, gyorsan eljutunk az utolsó cár, II. Miklós lemondásáig. Színre lépnek a nagy forradalmárok, a lenini
évek nélkülözései, üldözései után Sztálin évtizedei következnek, amikor Szentpétervárból Leningrád lesz. Korántsem rózsás évek ezek, mégis
érdemes eltűnődni egy kicsit, hogy például egy Gorkij nagyságú, világszerte ismert írót vajon mi vonzott oly szorosan az országra
nyomorúságot hozó bolsevik hatalomhoz élete utolsó napjáig?
Gazdag ismeretanyagot, sok érdekes újdonságot tár elénk a szerző. Egyik nagy egyéniség élete után jön a másik, a harmadik, és a könyv végére
érve ezekből a halványan érzékeltetett, többnyire szomorú színekből egy város képe bontakozik ki előttünk, a maga csábító szépségével,
példásan megőrzött múltjával.
Leningrád is messze volt, a mai Szentpétervár pedig legtöbbünknek talán még nehezebben érhető el, ezért duplán ajánlom ezt a háromszáz éves
utazást a kultúra iránt érdeklődő, a világot átfogóan látni vágyó olvasók figyelmébe.
3200 Ft., 296 oldal+16 oldal képmelléklet, 127x204 mm, keményfedelű
VLADIMIR FÉDOROVSKI:
AZ ORIENT EXPRESSZ REGÉNYE
Manapság, a repülés korszakában kevés szó esik az Orient expresszről, arról az elegáns luxusvonatról, amelyik Európa legszebb városait
kapcsolta össze, és ez által már indulásának pillanatában a közös Európa jelképe lehetett volna.
125 év telt el azóta, hogy a belga George Nagelmackers megálmodta és megvalósította ezt a különleges kényelmet, még a tehetős utasoknak is
rangot adó, ráadásul még napjainkban is közlekedő expresszvonatot, amelynek legendás történetét idézi fel a szerző, nem ritkán az egykori
utasok naplójából idézgetve.
Érdemes a kötet 32 oldalas képes mellékletével kezdeni az ismerkedést, ahol korabeli plakátokon, régi fényképeken láthatjuk a kocsikat, a
mesés belső burkolatokat, berendezéseket, a leghíresebb utasok fotóit, de még az étlapot, és az egykori útvonalakat is. Ez utóbbiakat
irigykedve nézegethetjük, hiszen Bagdadba, vagy Kairóba - számtalan ok miatt - Európából ma már senki sem vonatozik.
A könyv éppen azokat a boldog békeidőket, a XX. század első felének éveit idézi fel, amikor ez volt a közlekedés, az utazás legnagyobb
kalandja, bemutatva egy-egy város hajdani világát, és felidézve néhány máig nagynevű művész és az Orient expressz különös kapcsolatát.
Milyen lehetett a száz évvel ezelőtti Konstantinápoly, a szultán városa, és vajon miért utazott Törökországon át Bagdad felé az a szokatlan
külsővel megáldott, évek múlva világhírűvé vált fiatalember, akit manapság Arábiai Lawrenceként emlegetünk?
Párizs, Velence, Prága, Budapest, Bécs, mind-mind a korabeli utazók álma, így érthetően könyvünk is felvillantja a városok vonzó látnivalóit,
majd bemutatja a hozzájuk köthető neves politikusokat, művészeket, közöttük olyan nagy csillagokat, mint amilyen a híres színésznő, Marlene
Dietrich is volt.
Ilyenkor a szerző, elkalandozva az Orient expressztől, ismerteti az életrajzot, az egymást követő szerelmeket, sikereket, gondokat.
Dietrichnél maradva, olyan nevekkel találkozunk, mint Erich Maria Remarque, Jean Gabin, Jean Cocteau, vagy Hemingway, akiknek "jelenléte"
természetesen nem vonja el figyelmünket a színésznő utazásainak élményéről.
Lenintől az orosz kalandor Parvus történetén át eljutunk a nagy kémhistóriákig, a szépséges Mata Hari életén át számtalan, külön regényt
érdemlő izgalmas történetig, köztük a sokáig tagadott, nagy műgonddal előkészített Trockij elleni gyilkosságig.
Kémek, gyilkosságok, mi jöhet még? Természetesen a krimi nagyasszonya, Agatha Christie, aki nem csak imádott az Orient expresszen utazgatni,
de regényeiben is gyakran választotta az események helyszínéül a luxusvonatot. Sok mindent megtudunk az ő kalandos életéről is, a könyvet
önmagában már ezért az egy életrajzért is érdemes volna elolvasni.
Büszkék ugyan nem lehetünk rá, de attól még valóság volt a máig emlegetett, tragikus kimenetelű Orient expressz elleni merénylet, a
biatorbágyi viadukt felrobbantása, ahol a szerencsés túlélők között volt Joséphine Baker is, a kor talán legünnepeltebb sztárja.
A könyv tele van színesen megírt kultúrtörténeti emlékekkel, ezért akár mint ismeretterjesztő, akár mint tartalmas, szórakoztató olvasmány,
mindenkinek ajánlható.
3200 Ft., 248 oldal+32 oldal képmelléklet, 150x230 mm, keményfedelű
IAN D. ROBINSON:
AZ ÚTON EGYSZER MEG KELL HALNOD
Napjainkban már kiveszőfélben vannak a Robinson által megtestesített kalandor utazók, akik nem hatalmas költségvetésű expedíciók tagjaként,
tv- stábokkal követve vágnak neki a világnak, hanem csak jókora elszántsággal, nagy önbizalommal, őszinte naivitással, nyelvtudás, és hát
istenem, a szükséges engedélyek nélkül.
Könyvünk írója, Ian, az ausztrál fiatalember korábban már járt Tibetben, sőt a lovas turizmus is a szíve csücske, de valószínű el sem tudta
képzelni, mi vár arra, aki keresztül akar vágni Tibeten, csak úgy, "toronyiránt", kerülve az utakat, nagyobb településeket, legfőképpen a
macerás hivatalos szerveket. Tibet ugyanis ma sem turistaparadicsom, a hatalmas ország nagy része zárt terület, ahová külföldiek csak
engedéllyel léphetnének be, de azt Ian is jól tudta, hogy ilyen engedélyek a gyakorlatban - földi halandó számára - nem léteznek.
Márpedig neki mennie kellett. Kényelmes ausztrál életében ugyanis, mint a buddhizmus iránt érdeklődő fiatalember, tanítómestere halála után
fogadalmat tett, hogy hamvait eljuttatja a Kailászára, Tibet szent hegyére, a híres buddhista zarándokhelyre.
Helyi öltözékbe bújva, apró tibeti lovakkal vágott neki az úttalan, többnyire négyezer méter magas tibeti fennsíknak, egy jó térképpel,
hálózsákkal, kis sátorral, de mindenféle modern műholdas helymeghatározó nélkül. Gyötrelmes napok egyhangú sora következett, iszonyatos
szeles, hideg, esős időben hegyre fel, majd a hágón túljutva le a völgy felé. Újra és újra. Esténként a szabadban éjszakázott, nedves
gönceit szárítgatta, a napközben gyűjtögetett száraz jaktrágya tüzén főzött teát iszogatva. Kopár, holdbéli a táj, ahol legfeljebb némi
legelő akad néhol az állatoknak. Ez utóbbi nem csak lovának volt létkérdés, de Ian is hálás lehetett a természetnek, hiszen ennek
köszönhetően naponta többször is találkozott pásztorokkal, sátorban élő családokkal, akik az ősi szokás szerint azonnal vajas-zsíros
teával, és ha tehették campával, amolyan kézzel formált kis gombóckákkal fogadták a kiéhezett, sokszor csak támolygó vándort.
Három hónap alatt közel kétezer kilométert haladt, ám az éhség, az emberek iránti vágy, egy meleg családi sátorban alvás reménye egyre gyakrabban
csalta be az apró, többnyire térképen nem is szereplő falvakba. Mindenütt nagy ámulatot keltett a tibeti ruhában utazó, magát zarándoknak valló
nyugati ember megjelenése, ám végül ez okozta vesztét is, miután felkeltette a rendőrség figyelmét. Hosszas macska-egér játék után
kitoloncolták az országból.
Akkor úgy érezte, mindenből elege lett, és maga sem hitte volna, de alig két év múlva, 2004-ben újra Tibetbe ment, és lebukása helyétől -
természetesen minden engedély nélkül - folytatta a végtelennek tűnő utat. Még két hónapig kerülgette a lakott helyeket, míg végre elcsigázva,
sok viszontagságon túljutva, időnként a sorsnak, a puszta szerencsének köszönhetően, hóviharokon, magas hegyeken, jeges folyókon átkelve,
megérkezett a szent hegyre.
Naplószerűen megírt könyve elénk tárja az elképzelhetetlenül egyszerű tibeti emberek életét, akiknek a "világában egy-egy munka akkor kezdődik,
amikor kezdődnie kell, és a dolgok akkor érnek véget, amikor eljön az ideje." Nincsenek nagy vágyaik, elérhetetlen céljaik, láthatóan a maguk
egyszerű életéből hiányzik a kapzsiság, az irigység, mint ahogy a hajsza, a stressz és az idegesség is. Állataikon kívül szinte semmijük sincs,
csak Buddhába, és a kínai hatalom által tiltott Dalai Lámába vetett ősi hitük.
Szerzőnk nem politikus alkat, de többször szót ejt Tibet legnagyobb gondjáról, a létét veszélyeztető kínai betelepítésekről, a mindenütt
megjelenő idegen kultúráról, a buddhizmus erőszakos visszaszorításáról, arról a folyamatról, amelynek következtében a tanulatlan őslakosok
teljesen az élet perifériájára szorulnak, és mire észbe kap a világ, elvész egy olyan különös, értékes szelete az emberiségnek, amit még
megismerni sem volt szerencsénk.
A könyv címe külön történet, hiszen az összesen háromezer ötszáz km-es vándorlás egyik nem titkolt célja a lelki megtisztulás volt. Hogy ezt
hogyan élte meg, érzései szerint sikerült-e emberi gyengeségeitől, jellembéli hibáitól megszabadulnia, hozott-e számára életre szóló változást
az időben és térben is igen végtelennek tűnő zarándoklat, nos ezt nem árulom el, de majd ez is kiderül a könyv olvasása közben.
Ezerszínű a történet, amelyből nem csak a számunkra különös tibeti életforma tárul elénk, nem csak a kalandokat éljük át, de bepillanthatunk a
buddhizmusba is, megismerhetünk olyan szépen hangzó fogalmakat, mint pl. a rinpocse, a mantra, vagy a gompa. Elénk tárul Tibet földrajza, az a
végtelen kopár világ, ahol a Sárga-folyó és a Jangce ered, a hatalmas, ötezer méter feletti hágók, az óriási tavak vidéke. A kötet
fényképmellékletét nézegetve olyan, szemünknek szokatlan életképeket láthatunk, mint a jakok hátán lovagló, vagy a juhokat fejő asszonyok,
a sátorban élő nomád családok, vagy a szó szerint rongyokba öltözött kis pásztorlány képe.
Sokat lehetne mesélni a könyvről, gyanítom, minden olvasót - alkatától függően - majd más-más részlet ragad meg, de abban biztos vagyok,
senkit nem hagy érintetlenül a történet.
352+16 oldal, Ára: 2800 Ft., mérete: 135x200 mm, keményfedelű
EMILY WU - LARRY ENGELMANN:
MADÁRTOLL A SZÉLBEN
Egy viharban elveszett gyermekkor a szélben
Amilyen találóan szép a könyv címe, olyan fájdalmasan szívszorító, tanulságos és feledhetetlen maga a történet, amelyben a szerző
gyermekkorában átélt élményeit meséli el.
Olvastunk és hallottunk már sok mindent az 1966-ban kezdődött kínai kulturális forradalom tíz évéről, hiszen az akkori sajtó nálunk is
megírta, hogy az értelmiség egy részét vidékre küldték mezőgazdasági munkára, "remélve" hogy néhány év múlva szellemileg felfrissülve,
ideológiailag megtisztulva térnek majd vissza a városi életbe. Igen ám, de mint tudjuk az ördög a részletekben rejlik, arról pedig
szemérmesen hallgattak mifelénk. Rosszul festett volna a sztálinizmus, majd az 56-os események után arról mesélni, hogy a kommunizmus
másik nagy forradalmi ága is elvesztette emberi arcát.
Könyvünk szerzője, Vu Ji-mao ( a későbbi Emily Wu ) ebbe a balszerencsés világba született bele 1958-ban, ráadásul egy Amerikában tanult
kínai egyetemi tanár lányaként. Apja - minden ok nélkül - gyanús elemmé vált, három évet töltött koncentrációs táborban, így lánya csak
négy évesen ismerte meg. Nagyon szerényen éltek, másokhoz hasonlóan alig volt mit enniük, és a kínai hagyományoknak megfelelően,
minden otthoni munka az értéktelennek számító, még alig cseperedő leánygyermekre, Ji-maora várt.
Az egész országban nyomorúságos volt a helyzet, és a bölcs vezér, Mao jól tudta, hogy ilyenkor bűnbakokat kell találni, mert csak az
"oszd meg és uralkodj" szellemében maradhat erős a hatalom.
Az értelmiség volt a remek célpont, így az egyébként is forradalmi lelkületű diákságból létrehozták a minden hatalom felett álló Vörös
Gárdát, akik könyveket égettek, lakásokat kutattak át, dúltak fel, akik nyilvánosan bohócsapkát húztak a kiszemeltek fejére, fizikailag
bántalmazták, teljes félelemben, rettegésben tartották őket. A párt nevében bármit megtehettek.
Hamarosan Ji-mao családját is vidékre, egy eldugott koszfészekbe költöztették, ahol a kolhozban rabszolgaként, szó szerint egy marék rizsért
dolgoztak, kiszolgáltatva a helyi részeges, faragatlan pártmegbízottnak. Egy kunyhóban éltek, semmijük sem volt, még a remény is csak
halványan pislogott, hogy valaha visszakerülhetnek a városi életbe.
A könyv írója tíz éves korától hat évet töltött a világ végén. A tanulásban nagyon igyekezett, és a jobb sors érdekében még a KISZ-be is
belépett, bár "fekete család"-ból való származását ez sem mosta le róla.
Amikor végre fordult a kocka, és apja újra tanári állást kapott - egy másik városban - azt hitték végre nekik is jut majd egy kis boldogság,
és elfeledhetik a mezítlábas éveket. A kijelölt "lakás" látványa azonban hamar szertefoszlatta álmaikat, ráadásul a korábbi bélyeg is
érezhetően a családon maradt.
Szerencséjére kiválóan tanult, ám amint leérettségizett, a párt, mint minden más tanult fiatalt, vidékre küldte. Ismét egy apró hegyi
településen találta magát, ahol jó ideig a földeken dolgozott, majd tanítóként sóvárgott távoli családja, és a tovatűnő ifjúság után.
Életében a nagy szerencsét, a nagy kormányos, Mao elnök halála hozta el, mert nem sokkal később lazult a politika szigora, végre bárki
jelentkezhetett egyetemre, és egy sikeres felvételi után - 19 évesen - megszabadulhatott a kilátástalan falusi nyomortól.
Könyvében az elveszett ifjúságot, a borzalmakkal teli éveket meséli el aprólékosan, a saját szemszögéből nézve. Láthatjuk, hogy
környezetéből hányan, de hányan nem élték túl azokat az éveket, vagy ha mégis, mivé lett meggyötört életük. Lélekbe markoló, igaz történet
ez a könyv, amit csak az írhatott meg ilyen hitelesen, aki maga is átélte.
Íme néhány sor az akkori szemléletet érzékeltetve:
"Bejelentették, hogy a propagandacsoport engedélyt ad bizonyos elvtársaknak az önként jelentkezésre, hogy végleg vidéken telepedjenek le.
Mao elnök útmutatása szerint ezek az önként jelentkezők nem átmenetileg kerülnek a parasztok közé, hanem végleg köztük telepszenek le, és
ott élik le az életüket. Lakhatási engedélyüket, olaj- és ételjegyüket új lakóhelyükre irányítják át. Hozzátartozóik velük költöznek,
de mindannyian elvesztik az ingyenes egészségügyi ellátáshoz való jogukat."
Történészek sosem fognak ilyen könyvet írni, ők elvesznek a nagy politikai kérdésekben.
376+8 oldal, 3000 Ft., 235x305 mm, keményfedelű,
JOAN OATES:
BABILON
Egyiptomhoz viszonyítva amolyan mostohagyereknek számít a Perzsa-öböltől Bagdadig, a Tigris és az Eufrátesz
között, a jelenlegi Irak területén évezredekig virágzó Mezopotámia.
A legendás Babilon a sumérek egykori országának leghíresebb városa volt, a királyi központ, amelyik mára csak
egy félig feltárt, senki által nem látogatott romváros. Egy alvó város, regénybe illő történelmi múlttal,
híres szereplőkkel, gazdag kulturális és építészeti emlékekkel.
Ide kalauzolja el az ókor világa iránt érdeklődő olvasókat a szerző, aki a téma szakavatott - angol - kutatója.
A régészeti kutatások alig száz éve kezdődtek el, és mondhatni, hogy a munka vége még csak nem is látszik.
Hiányzik a béke, a nyugalom, ráadásul nagyon kevés a képzett, ősi nyelvet, ékírást ismerő szakember. Ez utóbbi
annyira igaz, hogy az eddig megtalált agyagtáblákon olvasható ókori szövegek is ezrével várják, hogy valaki
kézbe vegye őket, és időnként, a legújabb kutatási eredményeket is figyelembe véve, újra értékelje a rajtuk
lévő információkat.
A kötet az egyiptomi piramisok építésének korába viszi vissza az olvasót, és szép sorban, i.e. 2630-tól kezdve
bemutatja a térség uralkodóit.
A fennmaradt királylista szerint i.e. 2334-től uralkodott Samukin, akinek nevéhez fűződik Akkád városának
alapítása, ahol már ebben az időben ismerték az ékírást, a gabona fajtákat, az öntözés jelentőségét, és ahol a
kézművesség magas színvonalát igazolja, hogy nem csak kő, hanem művészi kivitelű bronz szobrok is előkerültek
az ásatások során.
Az Óbabilóniai korszak i.e. 2004-től 1595-ig tartó évszázadairól már hatalmas ismeretanyag maradt az utókorra,
hagyományos égetett agyagtáblákon. Mindent feljegyeztek, még az építkezéseken dolgozók létszámát is. Jellemző,
hogy csupán a kor egyik hadvezéréről, Samsi - Adadról több mint tizenhárom ezer "levél" került elő.
Ennek az időszaknak legismertebb alakja Hammurapi (i.e.1792-1750-ig uralkodott), akinek híres törvényeit kőbe vésve
a mai napig megcsodálhatjuk.
Személye kicsit olyan, mint Tutankhamon egyiptomi fáraóé, azaz nevét nem a nagy tettek, hanem a régészeti leletek
tették halhatatlanná.
A szerző ismertet néhány érdekesebbet a mindenre kiterjedő - többnyire kegyetlenül szigorú - hajdani törvények
közül, és mi tagadás, számomra a nehéz megélhetési körülmények közé került társaikról való gondoskodás
parancsa - különösen mai világunk fényében - tűnt igazán ámulatra méltónak.
Az időrendben továbbhaladva az Asszírok korszaka következett, amelyről az 1853-ban kiásott ninivei könyvtár írásos
emlékei mesélnek, bemutatva olyan máig élő irodalmi alkotásokat is, mint a Gilgames- és a Teremtés-eposz.
Az i.e. hatodik században a perzsák foglalták el Mezopotámia területét, ahol évszázadokra berendezkedtek és egy
hatalmas birodalmat építettek. Elfoglalták Egyiptomot, felépítették az új fővárost, Perszepoliszt, és olyan
nagyravágyó királyokat adtak, mint a történelem órákon máig emlegetett Dareiosz, vagy Xerxész.
Uralmuknak i.e. 331-ben Nagy Sándor hódítása vetett véget, aki Babilont birodalma keleti fővárosává tette.
A felvirágzás azonban nem tartott sokáig, mert utóda új fővárost épített, és ettől kezdve - kétezer év után - a
legendás Babilon olyan feledésbe merült, hogy a XVII. századig nem is hallottak róla.
Röviden erről szól a könyv, amit mindenkinek ajánlok, mert igazán tartalmas, érdekes olvasmány, egy nagy ívű
történelmi áttekintés az ókori kelet világáról.
Akik eljutnak Berlinbe, azoknak feltétlenül ajánlom, hogy látogassák meg a város leghíresebb múzeumát, a Pergamon
Múzeumot, ahol hatalmas termeken át csodálhatják meg az egykori Babilónia rendkívül látványos, monumentális,
a világon egyedülálló régészeti emlékeit.
A kötetet negyven oldal képmelléklet egészíti ki.
312 oldal, 3500 Ft, 135x210 mm, keményfedelű.
Látogassák
meg a General Press Kiadó weblapját, ahol megismerhetik a Kiadó terveit,
megtekinthetik a kiadott köteteket, és
meg is rendelhetik azokat.
General Press Kiadó
URL: http://www.generalpress.hu
Az oldalt a www.utazaswebring.hu szerkeszti
|
