CORMAC McCARTHY:
VAD LOVAK
Határvidék-trilógia
Első rész
Az utóbbi években megjelent könyveinek köszönhetően Cormac McCarthy neve szép lassan nálunk is bevésődik az olvasók elméjébe,
sajátosan egyéni, ám igen olvasmányos stílusa a népszerű írók közé emelte.
Nem egy romantikus szerző, a valóságot szereti a maga zord küllemében ábrázolni. Koránt sem az olvasók hangulatát szeretné ezzel
rombolni, egyszerűen csak teret enged a tényeknek, amikor az élet szépsége mellett a taszító, senki által nem kívánt arcát is elénk
tárja.
A regény a második világháború után játszódik, Texas államban vagyunk, közel a Mexikói határhoz. Ha belegondolunk, nem olyan régen volt
ez, de a történetet olvasva alig ismerünk a huszadik századra. A vidéki Amerikában csak tengődnek a Johnhoz hasonló, iskolába nem
igen vágyó fiatalok, akik a család megtartó erejéből szinte semmire nem számíthatnak. A korábbi, lovon járó világ is tovatűnőben
lehetett már, de azt még a legendákból jól tudták, cowboynak lenni annyit jelent, hogy szabad vagyok, enyém a világ.
A tizenhat éves John és haverja lóra termett legények voltak, akik a semmivel sem kecsegtető falusi lézengés helyett inkább elszöktek
otthonról, és Mexikó felé lovagolva arról álmodoztak, hogy munkát keresnek egy farmon, embert faragnak magukból, őseikhez hasonló,
természetben élő, igazi szabad embert.
Hosszú utat tettek meg, mai szemmel nézve, hihetetlen elmaradott vidékeken, ahol a legnyomorultabb körülmények között éltek a mexikói
indiánok. Márpedig, ahol szegénység, ott igazságtalanság is van, és ahol nincs igazság, ott bűnözővé válik még az is, aki sosem
gondolt ilyesmire.
Itt még a fegyverek szava döntött el dolgokat, errefelé pisztoly nélkül nem férfi az ember. Sejtették ezt a fiúk, ők is fegyverrel
jártak.
Amikor aztán az ezerarcú Mexikó tájai már eleget váltogatták egymást, egy jókora birtokon végre igazi, testhezálló munkát találtak.
Álmodni sem mertek volna szebbet, hiszen a minden felé szabadon csatangoló vad lovakat fogták be, és
tették - nagy hozzáértéssel - kezes báránnyá, lovagolhatóvá.
John, korát meghazudtolóan, igazi profi volt ezen a téren. Tekintélyt vívott ki, elismerték, kezdtek felnézni rá. Már-már úgy festett,
hogy nem szöktek el otthonról hiába.
Az élet azonban tele van sosem várt fordulatokkal, derű után váratlan pofonokkal, becsületünk sárba tiprásával, megalázással, és
számtalan olyan rémes dologgal, amiről alig hinnénk, hogy létezik, egészen addig, amíg nem mi vagyunk az áldozatok. Így jártak
Johnék is, akiknek kalandos élete egy szempillantás alatt az életért való küzdelemmé vált. Hamar rájöttek, hogy ebben az isten
háta mögötti világban, aki élni akar, annak erősnek kell lenni, nincs mit mérlegelni, mindent be kell vállalni,
semmin sem szabad gondolkozni.
Az író ezen a rögös úton vezet végig, meghökkentve, néha elborzasztva, semmit el nem hallgatva.
A trilógia első részében nem halnak, nem halhatnak meg a hősök, John is szerencsésen hazatér. Csak már nem ugyanaz a fiú, mint aki
elindult. Élményeket, csalódásokat, és nehéz lelki terheket is cipel. Olyan fickó, aki a jég hátán is megél, aki sohasem alkuszik,
akinek szent az általa vélt igazság. De azt ő is megtanulta, hogy aki szegény, annak nincs szava, annak sosem lesz igaza, míg,
akinek pénze van, az előtt az „aranykulcs” minden ajtót szélesre tár.
Nagyon izgalmas, remekül megírt regény.
Cormac McCarthy ma Új-Mexikóban él, érződik minden szaván, hogy jól ismeri, génjeiben hordja, az errefelé legfontosabbat,
az életben maradás titkát.
440 oldal oldal, 3990 Ft., 130x200mm, keményfedelű, védőborítóval.
JÜ HUA:
TESTVÉREK
Szeretem a kínai könyveket, mégis az a furcsa helyzet, hogy a Testvérek az első, általam olvasott olyan regény, amit ma is Kínában élő,
nevét is vállaló szerző írt (a Farkastotemet például álnéven jelentette meg írója).
A terjedelmes regény Mao kulturális forradalmának kezdetétől szinte napjainkig követi nyomon két testvér életét, hogy az általuk megélt
események kapcsán elénk tárja Kína történelmének elmúlt ötven évét, egy kisváros életébe csomagolva. Abból az ötven évből kapunk ízelítőt,
amelyik a több évezredes dicső múlttal rendelkező ország életében a legnagyobb változásokat hozta, amikor - önerőből - a mélységes
nyomorból a világ legnagyobb hatalmai közé emelkedett egy nemzet.
A kezdeti évek, amit a testvérek kis gyerekként éltek meg, örökre nyomot hagytak milliók életében. Rongyokba járni, egy marék rizsen tengődni,
éhezni, nos ez volt az alap, ami mindenkinek dukált arrafelé már korábban is, de a nagy kormányos, Mao, rendet vágott, szinte kitaszította
az életből a politikailag számára nem tetsző rétegeket, még akkor is, ha azok boldog lelkesedéssel lengették a forradalom vörös zászlaját.
A két fiú értetlenül nézte a bohócsapkát, nyakukban táblát viselő megbélyegzetteket, akiket bárki leköphetett, megverhetett az utcán, és
akiknek ez ellen egy szavuk sem lehetett. Így járt az apjuk is, aki még a nagyapa hajdani, már régen elvett földje után, mint "földbirtokos"
cipelte nyakában a táblát, addig, amíg halálra nem verték.
Ettől kezdve a gyerekek az utcán csavarogva nőttek fel, és serdülőként, amikor anyjukat is elvesztették, még mindig olyan, számunkra
elképzelhetetlen világban éltek, ahol halott anyjukat a hátukon kellett a kórházból hazacipelni.
A fiúk szerencséjére, mire felnőttek, Kínában is sokat változott a világ, enyhült a politikai nyomás, megnyíltak a vállalkozási lehetőségek,
az ügyesek jól éltek, a kevésbé talpraesettek meg továbbra is csak tengődtek - ez bizony nekünk is ismerős történet.
Ebben a hírtelen változó közegben követjük nyomon a testvérek életét, két teljesen eltérő ívet, és talán nem meglepő, hogy a jóravaló, dolgos
ember semmire sem viszi, míg a találékony, mindenben üzletet látó elindul a nyomorból a meggazdagodás felé.
A közös múlt, a testvéri szeretet mindig ott vibrál közöttük, akkor is, amikor a becsületes munkásember szerény életvitele a biztos támasz,
és akkor is, amikor fordul a kocka, és a kisváros korábban kinevetett, senkiházinak tartott embere pár év alatt hihetetlen magaslatokba
emelkedik.
A regény ennél persze sokkal bonyolultabb, árnyaltabb, érzelmekkel fűtöttebb, ahol gyakran kereszteződnek a szálak, ráadásul még a
mellékszereplők is olyan különös jellemek, hogy szinte bármelyik külön regényt érdemelne.
Az író méltó a történethez, nagyszerűen mesél, ügyesen teremt hangulatot, és a legszomorúbb helyzetekben is megnevetteti az olvasót.
Bármilyen elgondolkoztató is a téma, nem enged keseregni, élménnyé formálja még a bűnös évek zord világát is, ha másként nem, hát sok-sok
kínai mondás, bölcsesség idézésével, vagy ha a valósághoz ragaszkodás úgy kívánja, akár a legalpáribb káromkodások, kifejezések jól
elhelyezett használatával.
Olyan sokszínű, élmény gazdag a regény, hogy nem is tudom, kinek mi lesz az író üzenetének legfőbb tanulsága, csak abban vagyok biztos, hogy
elolvasása sokunk számára életre szóló emlék marad.
Lesz, akinek pusztán a történelmi háttér miatt, lesz, aki ámul az aranyozott vécéjén üldögélő, civil űrutazást fontolgató főhős sikerein,
de talán olyan is, akiben mélyreható nyomokat hagy a "mindenki a saját sikerének a kovácsa", nálunk gyakran emlegetett szólás kínai párja,
aminél jobban nehéz lenne érzékeltetni a keleti és nyugati világ szemlélete közötti különbséget:
"Ha az a sorsod, hogy harminc deka rizsed legyen ebben az életben, akkor hiába mész el szerencsét próbálni, sose lesz egy kilód."
Bárcsak mindenki elolvasná!
704 oldal, 4990 Ft., keményfedelű, védőborítóval, 145x220 mm
GERALD MARTIN:
GABRIEL GARCIA MÁRQUEZ
EGY ÉLET
Igazán jó könyvet olvasva gyakran felmerül az emberben a kérdés, hogy vajon kiről szól a történet, saját életét vetíti elénk az író,
vagy csupán gazdag fantáziája színezte élethűre mások történetét. Neves, nagy író esetében, különösen, ha regényei saját szülőföldjén
játszódnak, még fokozottabb a vágy, hogy megismerjük magát az alkotót is, aki - mint Garcia Márquez is - elvitt minket egy
képzeletbeli utazásra a világ távoli zugába.
Gabriel Garcia Márquez Kolumbiában, egy kis településen, mondhatni, valahol az isten háta mögött született, még 1927-ben. Az ő kalandos,
fordulatokban gazdag életét írta meg a latin-amerikai irodalom kiváló ismerője, az angol Gerald Martin. Tizenhét évig gyűjtögette az
adatokat, információkat, felkeresett mindenkit, akinek valaha köze lehetett hozzá, neves politikusoktól a népes rokonság utolsó sarjáig.
A könyv a távoli múltban, a legrégebbi ismert felmenők életrajzával, a korabeli Kolumbia történelmének olyan részleteivel kezdődik,
amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy az olvasó megértse, hogyan formálódott annak a sokgyerekes család legidősebb fiának az élete,
akit nagyszülei neveltek. Nagyapja mellett, okos, de amolyan koravén, magának való emberke vált belőle, akit aztán a tanulás
lehetősége korán elszakított a családi fészektől.
A középiskola után Bogota egyetemén kezdett jogot hallgatni, de érdeklődése
fokozatosan az irodalom felé fordult, és idővel elhanyagolta, majd abba is hagyta tanulmányait. Verseket, cikkeket írt, majd egy korai regényt,
amit a kiadó lesújtó kritikával küldött vissza. Ahogy ilyenkor lenni szokott, benne is összeomlott a világ, és jobb híján vidéki,
utazgató könyvügynökként tengette szegényes napjait, egészen addig, amíg egy ígéretes újságírói állást ajánlattak számára
Bogotában, és hamarosan oknyomozó riporterként utazgatott az országban, már-már Hemingway-féle álmokat dédelgetve.
Kolumbia sosem volt a béke és a nyugalom szigete, így másokhoz hasonlóan Garcia Márquezt is világ életében élénken foglalkoztatta a politika.
Baloldali szemlélete nem volt ritkaság, hiszen a kommunizmus eszméje egész Latin-Amerikában fogékony talajra talált. Azt máig nem tudni,
hogy vajon a riportjaiban is megnyilvánuló nézetei miatt kényszerült rá, vagy pusztán egy véletlen lehetőség kínálkozott, de tény,
hogy 1955-ben Európába utazott, és két és fél évig ott is maradt.
Nyomorúságos körülmények között élt Párizsban. Azon kívül, hogy megtanult franciául, életének nagy nyeresége, hogy eljutott Európa számtalan
országába, 1957-ben még Magyarországra is.
Visszatérve hazájába megnősült, majd feleségével Mexikóba távozott, ahol hat évet töltött. Egyre többet utazott, megszerette Kubát,
csodálta Fidel Castrót, és kétségtelen, hogy Latin-Amerika szerte olvasott cikkei mellett politikai kiállása is nagyban
hozzájárult növekvő népszerűségéhez.
Sosem írt könnyen, minden mondatért megküzdött, de elszántsága végül meghozta a sikert. 1967-ben adta ki a Száz év magányt, ami egy csapásra
világhírűvé tette. Sokat számított, hogy a spanyol nyelv Latin-Amerika nyelve, így regényét fordítás nélkül is milliók olvashatták.
Hamarosan az egész földrész sajátjának érezte, mindenki büszke volt rá.
Nyughatatlan alkata Barcelonába vitte, ahol újabb hat évet töltött, és ahonnan A pátriárka alkonya kiadása után, immár dúsgazdag íróként
távozott. Utazgatott a világban, építgette kapcsolatait a legnevesebb emberekkel, a mindennapi írás nyűge helyett kedvére politizálhatott.
Életének igazi csúcspontja 1982-ben jött el, amikor megkapta az áhított irodalmi Nobel-díjat. A következő 25 év - mondhatni - fürdés a sikerben.
A világ a lábai előtt hevert. Nagyot változott az élete, éhező fiatalemberből gazdag milliomos lett, aki a Nobel-díj utáni évek során még
számtalan regényt írt, köztük olyan vitatott értékűeket is, mint a Fidel Castroról, vagy a Simon Bolivarról szólót.
A könyv az író nyolcvanadik születésnapi ünnepségével zárul, amelyre, bár Kolumbia eldugott kisvárosában tartották, a spanyol királytól
Clintonig olyan neves tisztelői érkeztek, akikhez hasonlót csak a legnagyobb egyéniségek remélhetnek.
Nagy élmény végig kísérni egy ilyen sikeres író, közéleti személyiség életét, és fölösleges lenne a leírtak hitelességét firtatni, hiszen maga
Márquez mondta a szerzőnek, amolyan baráti biztatásként, hogy:
"Csak írja, amit lát, bármit is ír, majd az leszek én."
656 oldal+16 oldal fénykép, 4990 Ft., 170x235mm, keményfedelű, védőborítóval.
ELENA FERRANTE:
TÉKOZLÓ SZERETET
Egy könyv, amit egy szuszra is képes elolvasni az ember. Ráadásul nem is az izgalmak, sokkal inkább az életszerű történet különös
hangvétele miatt.
Érthetővé válik az a talány is, hogy vajon mi indokolja, mi készteti a mai olasz irodalom népszerű szerzőjét arra, hogy Elena Ferrante
álnéven lépjen az olvasók elé, titokban tartva, elrejtve saját valódi egyéniségét. A könyv ugyanis lesújtóan őszinte, olyan tükröt tart
az olvasó elé, olyan mély érzéseket, szinte tabu témákat feszeget, amelyekkel még önmagában is bátortalanul néz szembe az ember,
és amelyeket eszébe sem jutna másokkal megosztani, megvitatni. Olyan privát szféra ez, ami csak ránk tartozik.
Egy negyvenes éveiben járó, Rómában élő nő váratlanul elveszti anyját. Nápolyba megy a temetésre, ahol találkozik a rokonokkal, majd
felkeresi anyja elárvult lakását, és elindulnak benne a korábban végig nem játszott gondolatok, felidéződnek saját gyermekkorának
zavaros emlékei, a nővérei, az apja, és a már csak homályosan derengő, évtizedek óta nem látott ismerősök.
Soha nem szerette a családját, mert valahogy őt sem szerették úgy, mint ahogy az a regényekben meg van írva, ahogy ideális lett volna.
Falakat húzott a sors közéjük, ami nem engedte át az érzelmeket, gátolta az őszinteséget, felnagyította, gyűlöletté tette a kezdeti
közömbösséget, ellenszenvet.
Évek óta már csak az anyjával tartotta a kapcsolatot, elég egyoldalúan, mondhatni szinte csak eltűrve időnkénti rövid látogatásait.
És még így is örökké ideges volt tőle. Most viszont, hogy megtörtént a baj, neki kell szülővárosába a temetésre menni.
A régi helyszínek, a felbukkanó ismerősök, anyja különös halála, életének titokzatos részletei nem engedik, hogy - mint korábban
tette - elhessegesse a feltörő gondolatokat, kénytelen szembenézni régi életükkel, felnőttként ma már - bevallottan - sok mindent
egészen másként látva.
Elborzasztja a nagy felismerés, hogy minden pillanatban anyját véli felfedezni önmagában. Külsejében, lelki nyomorában, a boldogság
utáni vágyakozásban, és emberi gyengéinek hasonlóságában.
Nem hétköznapi történet, és bár nem rólunk szól, olyan remekül van megírva, hogy átérezzük, hogyan válik érzelemmentessé a világ még a
legszűkebb, legszentebb családi körben is.
Remekül megírt könyv, az olvasónak korántsem a szomorú alaphelyzet, sokkal inkább a felismerés, a lelki mélységekbe merülés nyújt
majd maradandó, gondolatébresztő élményt.
218 oldal, 2690 Ft., 130x200 mm, keményfedelű, védőborítóval
JONATHAN LITTELL:
JÓAKARATÚAK
Ezerkétszáz oldalas könyvet írni nem gyerekjáték, különösen tömött sorokban, tele oldalakkal, ahová már egy betű sem férne el. Csak valami
szokatlanul fontos mondanivaló, valami lenyűgözően érdekes történet indokolhat ekkora terjedelmet.
Nem is kell sokat várnunk, már az első harminc oldalon annyi bölcs gondolatot olvashatunk, hogy onnantól kezdve nincs kétségünk, a Teremtő
a görög filozófusokat összegyúrta az ókor híres drámaíróival, talán még egy kis római Pliniust is kevert hozzá, majd kiegészítette a
huszadik század gazdag zenei, nyelvészeti ismereteivel, és megszületett Jonathan Littell, könyvünk szerzője.
Littell rímelve a fentiekre, maga is gyúrni kezdett, és megalkotott egy olyan regényhőst, aki fiatal SS-tisztként túlélte a II. világháború
kelet-európai felén a legváltozatosabb, legszörnyűbb hadieseményeket, miközben szorgalmával, megfelelni akarásával egyre feljebb lépkedett
a ranglétrán, egészen a berlini vezérkar világába.
A valóságban nem élt ilyen ember, de a könyvet olvasva tudjuk, élhetett volna, hiszen az események nem légből kapottak. A szerző hosszú
éveket töltött utazással, kutatómunkával, hogy minél hitelesebben mutassa be azt a békeidőben elképzelhetetlen változást, amin még egy
tanult, értelmes ember is úgy siklik át, hogy mire észreveszi a jeleket magán, alkatától függően, vadállattá vagy egyszerűen őrültté válik.
Maga a cselekmény is rendkívül érdekes. A szerző egy idős, látszólag békés polgár bőrébe bújva meséli el a háborús évek történetét, mások
előtt soha ki nem mondott, de önmaga előtt mégsem titkolható vallomásként, mindent beismerve, semmit el nem hallgatva.
Fiatal, jogi diplomás emberként, egy szép karrier reményében lett az SS biztonsági szolgálatának főhadnagya. A megszállt Ukrajnába került,
a front mögötti területekre, azzal a feladattal, hogy adatokat gyűjtsön, jelentéseket írjon a bolsevikokról és a zsidó lakosságról. Lélekben,
az egyenruha ellenére, nem is volt igazi katona, inkább amolyan hivatalnok félének érezte magát.
Az első trauma akkor érte, amikor elkezdték módszeresen összeszedni és likvidálni a zsidókat, függetlenül attól, hogy gyerekekről vagy
öregekről legyen szó. Ezekre az iparszerű, tömeges kivégzésekre mindenkit kiparancsoltak, és egyszerűen nem volt kibúvó, a még mocorgó
kivégzettek főbelövésében neki is részt kellett venni.
Ahogy az a háborúban lenni szokott, egyszer csak új feladatot kapott, és a Krím-félszigeten találta magát, ahol a kaukázusi népek vizsgálata
során, íróasztalnál döntöttek olyan – szó szerint - életbevágó kérdésekről, hogy kiből is lett muzulmán, és vajon ki maradt zsidó a népek
vándorlásának, keveredésének évszázadai során.
Igazán nagyot akkor változott vele a világ, amikor nyugalmas szolgálati helyéről váratlanul az oroszok által szorongatott, ellátási gondokkal
küzdő, teljesen lerombolt Sztálingrádba helyezték át. A borzalmak időszaka következett, aminek egy szerencsésen végződött sebesülés vetett
véget. Visszakerült Berlinbe, ahol felépülése után, mint háborús hős, fontos beosztásba került, a munkatáborok, koncentrációs táborok
ellenőrzése, a foglyok munkaerejének hatékonyabb kihasználása, újabb és újabb elképzelések kidolgozása lett a feladata.
A háború végső szakaszában, amikor már láthatóan minden elveszett, még mindig nem volt menekvés, az utolsó napokig szolgált, egyre romló,
elviselhetetlen lelkiállapotban, szó szerint az elmebaj határán.
Lehetne nagy szavakat használni a könyv mondanivalójával, üzenetével kapcsolatban, de tömörebben, mint az író, nehéz lenne összefoglalni:
"Arra, amit tettem, mindig voltak okaim, hogy jó vagy rossz okaim, azt nem tudom, mindenesetre emberi okaim. Azok, akik ölnek, emberek,
mint ahogy azok is, akiket megölnek, és ez a szörnyű. Soha nem mondhatják: én soha nem ölök, ez lehetetlen, legfeljebb csak azt mondhatják:
remélem, hogy soha nem kell ölnöm. Én is reméltem, én is jó és hasznos életet akartam élni, ember lenni az emberek között, hasonló a
többihez, én is bele akartam illeszteni a magam kövét a közös építménybe. De a reménységem füstbe ment..."
Aki szereti a mély lélegzetű, nagy gondolatokat megfogalmazó könyveket feltétlenül olvassa el. Beleélheti magát a leírt helyzetekbe,
elmerenghet azon, hogy mit tenne, mit is tehetne hasonló helyzetekben, és áldani fogja a sorsot, hogy ilyen hosszú ideje békében élhet.
1190 oldal, 5990 Ft., 145x220 mm, keményfedelű, védőborítóval
ANDRZEJ STASIUK:
KILENC
Az idők során egyre távolodnak, de szépségükből mit sem veszítenek, azok a hajdani élmények, amiket még akkor merítettem, amikor nekünk
magyaroknak a legkedveltebb úti célunk Lengyelország volt. Amíg korosztályom nosztalgiával gondol barátaink országára, addig a mai
fiatalok már semmit sem éreznek vonzalmából, így talán nem alaptalan, ha azt mondom, hogy Stasiuk könyve, mindenkinek maradandó élményt
nyújthat Magyarországon.
Mint a fülszövegben is olvasható, a szerző a modern irodalom nyugaton is figyelemmel kísért, stílusát magasztos jelzőkkel illetett
képviselője, akinek már nálunk is jelentek meg - sikeres - könyvei.
A Kilenc Varsóban játszódik, jó tíz évvel ezelőtt, de a szereplők gyakran emlegetik a húsz évvel korábbi énüket, így párhuzamosan belelátunk
a nyolcvanas évek, és a rendszerváltozás utáni időszak világába is. Minden pillanatban érződik, hogy egy "táborban" éltünk, de az is, hogy
a létnek a miénktől elütő árnyalatai is léteznek. Csak a lejtő hasonló, amelyiken anyagilag és morálisan is, érezhetően nem a boldog
kiegyensúlyozottság felé csúszunk.
Stasiuk végig csillogtatja mesterségbeli tudását. Úgy tudja elénk tárni a perifériára sodródott emberek kilátástalan hétköznapjait, hogy nem
borít az olvasóra nyomasztó, keserű hangulatot, szavait olvasva, még a bűnt is érdekesnek látjuk.
És talán ez a "látjuk" a kulcsszó! Úgy mesél, mint aki fest. Nem csak a szereplők kontúrjait húzza ki, de a háttérben is minden falevelet
aprólékosan megvilágít, a figyelem középpontjába helyez. Könyvét olvasva olyan érzésünk van, mint ha moziban lennénk, olyan érzékletes
finomsággal ecseteli a látszólag érdektelen környezetet, az utca - nála mindig szürkének tűnő - világát. Bejárjuk Varsót, belelátunk egy
olyan réteg életébe, amelyik végleg elszakadt a munkától, ahol csak ügyeskedésből, egyik napról a másikra lavíroznak, akik a jó és a
rossz között pengeélen egyensúlyoznak, kiszámíthatatlanul, a holnapot nem mérlegelve.
Korunk látképe ez a könyv, kimondatlanul is erősítve a szerző korábbi könyvében megfogalmazott alapvető igazságot, miszerint mindenről az idő
tehet. Mert jön a jövő, csak nem ér ide. Valahogy, valamiért Kelet-Európába sosem ér ide.
328 oldal, 2990 Ft., 110x185 mm, keményfedelű, védőborítóval
JIANG RONG:
FARKASTOTEM
A regény a kínai-mongol határ közelében elterülő pusztán élő pásztorok világába viszi el az olvasót.
A történet negyven évvel ezelőtt játszódik.
Ekkor, 1966-ban kezdődtek Kínában a kulturális forradalom évei, amiről, hogy a fiatalabb olvasók is értsék
a regény hátterét, érdemes néhány szót szólni.
A nagy kormányos, Mao ötletét a párt fiatal aktivistái (a hadsereg támogatásával) váltották valóra, akik
tanult emberek millióit száműzték otthonukból, átnevelő fizikai munkára kényszerítve őket, hosszú évekre,
lakóhelyüktől távoli, zord körülmények közé. Úgy gondolták, hogy ez majd megtisztítja a párt rejtőzködő
ellenségeinek, tanároknak, hivatalnokoknak, művészeknek a gondolkozásmódját, ráadásul még a termelés
hatékonyságának is jót tesz. Ez utóbbira égetően nagy szükség lett volna, hiszen akkoriban még olyan
éhínség volt Kínában, hogy például a gabonaszemeket eszegető verebek millióit is országszerte
- természetesen pártutasításra - összefogdosták, és elpusztították. Ahogy ilyenkor lenni szokott,
a forradalmi hangulat mindent elsodort, égették a könyveket, pusztították a régiségeket, mindent
kártékonynak ítéltek, ami nem a pártot dicsőítette.
Nos, ebben a zűrzavaros időszakban néhány fiatal pekingi fiú úgy gondolta, hogy legjobb távol a város
zajától, és elmentek a világ végének számító mongol pusztára, ahol évekig jurtában, az állattartók
vándorló életét élték. A civilizációnak még nyoma sem volt errefelé, békés, önellátó életet éltek az
emberek, teljes harmóniában a természettel. A nomád családok, ismerték nem csak a növényeket,
a vadon élő állatokat, de azt is, hogyan élhetik túl az időjárás vad, kiszámíthatatlan szeszélyeit.
Legeltették a juhokat, lóháton jártak, marhacsordákat, méneseket tartottak, és amikor szükség volt rá,
mormotára, nyulakra, gazellákra, vagy éppen a puszta félelmetes farkasára vadászgattak.
A szerző, aki saját ifjúkori élményeit eleveníti fel könyvében, elmeséli, hogyan olvadtak be a számukra
idegen világba, hogyan sikerült neki (Csen Csennek) elnyerni a befogadó család bizalmát, hogyan értette,
hogyan tapasztalta meg saját maga is a puszta minden rezdülését ismerő idős ember baráti tanácsait.
Rajta keresztül értjük meg mi is a természet csodálatosan kiegyensúlyozott körforgását, ahol bármilyen
kártékonynak tűnnek is az állatok lopkodása miatt a kiéhezett farkasok, el kell fogadni jelenlétüket,
hiszen ők "szabályozzák", ők akadályozzák meg a legelő kártevőinek, a kisebb rágcsálóknak, de a legelésző
gazelláknak is a növényzetre kártékony elszaporodását.
Ezek a hagyományőrző emberek szent állatként, totemként tisztelik a farkasokat. Csen Csen is ámulva éli át
a nagy téli kalandot, a farkas vadászatot, aminek igazi szépségét, férfias küzdelmét az jelenti, hogy
fegyverek nélkül, ezer éves módszerekkel ejtik el a hatalmasra nőtt, félelmet nem ismerő ragadozókat.
Csen Csen naponta szívja magába a pusztai élet rejtelmeit, és kíváncsisága hamarosan vágyat ébreszt benne,
szeretne egy farkas kölyköt felnevelni.
A regény hosszan meséli azokat az aggodalommal teli hónapokat, amíg a kisfarkast nevelgeti, nem is sejtve,
hogy a farkas - génjeinél fogva - képtelen tartós fogságban élni, sosem válik szelíd, kezelhető háziállattá.
Közben bekövetkezik, amire senki nem számított, a kulturális forradalom megérkezik a pusztára. Építőbrigádok,
katonai parancsnokság és mindenféle területi bizottságok formájában, akiknek feltett szándéka, kiirtani,
lelövöldözni a kártékony farkasokat, megnövelni a tenyésztett állatok számát, a végtelenségig kizsigerelni
a természetet. A betolakodók nem hallgatnak a bölcs öregekre, mindent pusztítanak, a tóparti vadkacsákat,
a ludakat, sőt még a mesés hattyúkat sem kímélik, a madártojásokat összeszedik, lelövöldözik a legapróbb
ürgéket, pockokat, az ehető mormotákat, de különösen az értékes, eladható bundájú farkasokra fáj a
foguk. A pásztorok érzik, hogy pár év alatt visszafordíthatatlanul felborul a természet egyensúlya,
eltűnnek a vadon élő állatok, elsivatagosodik a puszta, veszélybe kerül még az emberek megélhetése
is.
A könyv a puszta világának életszerű bemutatása mellett egy nagy kiáltás környezetünk, az évezredek óta
háborítatlanul viruló természet megóvása érdekében.
Az állatokról különösen érzelemmel, szeretettel, igazán élethűen ír a szerző. Talán helyenként túl élethűen is,
erősen naturalista módon, ami bennünk, európai városlakókban - lelki alkatunktól függően - borzongást válthat
ki. Ez nem a regény, nem az író hibája, inkább a két kultúra közötti különbség velejárója.
Ez utóbbi tudatában ajánlom olvasóinknak az intelmekkel tele Farkastotemet, amely épülésükre fog válni,
bármivel is foglalkozzanak ebben a rohanó világban.
686 oldal. Ára 4490-Ft. Mérete: 145x220 mm, keményfedelű, védőborítóval
FRANCIS WILLIAM BAIN:
A HAJNAL LEÁNYA
Hindu elbeszélések a szanszkrit kézirat nyomán
"Az Uram vagy te, s én Szati neked
Istent kívüled mást nem ismerek."
(A hűséges hindu asszony mottója)
Lassan száz éve, hogy az első világháború idején Baktay Ervin, India nagy szerelmese, lefordította ezt a
csodálatos, igazán költői hangvételű kötetet.
Bevallom, az én figyelmemet a fordító személye ragadta meg, és már látatlanban biztos voltam abban, hogy ha
valaki olyan jól ismeri Indiát, az indiai kultúrát, mint a nagy utazó és sikeres író, Baktay Ervin,
akkor itt sokkal többről lehet szó, mint hétköznapi mesék gyűjteményéről.
A kötet előszavában aztán megtudhatjuk, hogy az angol szerző, aki a XIX. század vége felé került Indiába, és
aki nem kevesebb, mint 27 évet töltött a már akkor is varázslatos, földrésznyi gyarmaton, hosszú éveket
áldozott arra, hogy angol nyelven megírja élete főművét, a hindu meséket.
Francis William Bain a későbbiekben ugyan hivatkozott bizonyos írott anyagokra, amiket ő csak feldolgozott,
de erre utaló bizonyítékok sohasem kerültek elő, így e fantasztikus kötet feltehetően teljesen az ő munkája.
Könyve olyan mélységekben, olyan választékosan, és ráadásul olyan hibátlan szakértelemmel dolgozza fel az ősi
hindu legendákban szereplő fogalmakat, istenségeket és mindenféle népi bölcsességeket, hogy maguk az Indiában
élő hinduk is csak ámulva olvassák történeteit, és szent meggyőződésük, hogy annak ellenére, hogy F.W. Bain
Angliában született, szellemében, lelkivilágában teljesen azonosulni tudott a keleti világgal.
Nekünk, európai olvasóknak ez írásának legnagyobb varázsa. Elröpít bennünket térben és időben egy tőlünk idegen,
de csábítóan szép mesevilágba, ahol az Ezeregyéjszaka meséihez hasonlóan, hosszú - hosszú mesesorozatokkal
teríti elénk a szebbnél szebb, többnyire férfi és nő között nyiladozó, szemérmes, mélyen érző, de mindig
példaértékűen lírai történeteket.
A Hajnal Leánya az irodalom legszebb hírvivője. Szórakoztat, tanít, bölcsebbé tesz, és csábít a mesés kelet felé.
Ízelítőül, íme néhány sor a titokzatos női nem - egyébként a kötetben számtalan formában visszatérő - elemzései közül:
"Hízeleg és elbájol, lenyűgöz és megront és lefegyverezne még akkor is, ha ellensége lennél - ami lehetetlen
volna -, úgyhogy ha egyszer reánéztél, teljesen ki vagy szolgáltatva néki. És nem vagy képes haragudni reá,
tett légyen bármit is - hiszen kacagna bosszúságodon és legyőzné ingerültségedet, gyermek módjára,
ki hasonlíthatatlan bájjal az érett nő szerepét játssza, és készakarva kihívja ítéletedet, hogy csak
valami módon hibát találj benne. S amellett mintha egymaga foglalta volna le az egész női nem
ravaszságát és ügyességét. És végül: ostoba fickó legyen a nevem és egész életem tapasztalása
nem ér többet egy marék szalmánál, ha van a világon, annak nyolc tájékán csak egyetlen ifjú,
aki szemébe tudna nézni anélkül, hogy e pillanatban el ne veszítse eszét, még ha a
legszentebb vezeklő volna is."
668 oldal. Ára 3990-Ft. Mérete: 170x230 mm, keményfedelű, védőborítóval
ANDRZEJ STASIUK:
ÚTBAN BABADAGBA
Első pillantásra nem fogott meg a könyv címe. Azt gondoltam, hogy valami hatalmas nagy szellemi
elrugaszkodás lehet, valami útkeresés az irodalom perifériáján. Ennek alapvető oka az én hiányos
ismereteimből adódott, nekem ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy Babadag egy létező település,
valahol a Duna-deltában, Romániában.
A valószínűség számítás szerint képtelenségnek tűnik az efféle egybeesés, de pár nappal később olvastam
II. Katalin életét, és a könyv szerint jókora csata volt hajdanában az oroszok és törökök között - Babadagban!
Rögtön érdekelni kezdett a dolog, ráadásul a szerző lengyel nemzetisége is bátorítólag hatott rám,
tudtam, hogy érteni fogom minden szavát.
A könyv irodalmi értékét nem kell ecsetelnem, a most 46 éves író tavaly díjat nyert vele Lengyelországban.
Inkább csak a tények kedvéért mondom, hogy valóban szépen, kultúráltan, választékosan meséli el az évek
során megtett sok-sok utazásának letisztult esszenciáját.
Ez a fickó ugyanis újra és újra beutazza a volt szocialista tábor országait. Vonattal, autóval, de mindig
hátizsákkal, általában más, épeszű turisták által messze elkerült kis településeket, városkákat látogat meg.
Magyarország, Románia, Szlovákia, Ukrajna, Albánia, Szlovénia, Moldávia falusi kocsmáiban szemléli a
helyi emberek életének kiúttalanságát, végtelen egyszerű életük csodálni való szépségét, a táj, az állatok
és az emberek együttélésének harmóniáját.
Nem untat dicsekvően egyéni élményeivel, inkább kicsit a háttérben maradva, a látnivalót teríti elénk.
A legtöbb helyen többször is megfordult, évszakonként kereste az újat, a titkot, a hely varázsát, hogy végül
az emlékeket összegezve elmondja gondolatait, sommás véleményét, nem egyszerűen a látottakról, hanem erről
az egész elfuserált keleti világról.
A könyvet nagyon élvezni fogják, könnyen beleélik majd magukat a vándor helyzetébe, aki nem íróként utazgat,
inkább amolyan nép fia, egyszerű emberként, aki bárhol könnyen elvegyül a helyiek között.
Ez könyvének igazi titka.
"... bementem a boltba, mivel augusztus 18.-a volt, Ferenc József császár százhatvankilencedik születésnapja,
és elhatároztam, hogy megünneplem. Amikor visszaültem a bolt előtti kőkerítésre, ott termett mellettem
egy szakállas férfi csupasz testére vett, halszálkamintás felöltőben. Szó nélkül előhúzott valahonnan
a belső zsebéből egy bádogbögrét, és felém nyújtotta. Visszautasíthattam? Egy ilyen napon?
Őfelsége születése napján? Elvégre az ő földjén utaztam, ő meg egyszerű parasztokat is fogadott
az audienciáin, nem tett különbséget szerb és szlovák, lengyel és román között.
Így hát elővettem a frissen vásárolt körtepálinkát, és megosztottam felebarátommal. Szó nélkül
meghúzta az üveget, aztán rábökött a csomag Kossuthra. Úgyhogy megkínáltam cigarettával is..."
Olvassák el, és jegyezzék meg Andrzej Stasiuk nevét. Méltó a figyelmünkre!
344 oldal, Ára 2690-Ft. Mérete:115x185 mm, keményfedelű, védőborítóval
MAGVETŐ KIADÓ
Látogassák meg a kiadó weboldalát, ismerjék meg könyveik gazdag választékát.
